Fantasy regény
A döntő
- Tidus! Légyszi egy autogrammot nekem is! - sipákolt egy 6 éves kisfiú.
Már fogalmam sincs hányadik labdát firkantom alá, de kezdek hozzászokni ehhez a munkához, hisz én lettem az utóbbi hetekben Zanarkand legnépszerűbb blitzball játékosa, a Zanarkand Abes csatára. Még csak 16 éves vagyok, de már több hónapja benne vagyok a csapatban, és most igen közel járunk hozzá, hogy megnyerjük a kupát, hisz pár óra múlva kezdődik a döntő mérkőzés. Az eddigi ellenfelek mind meglepődtek, mikor pályára léptem, mert egyáltalán nem tartozom az izmos, és nagydarab játékosok kategóiájába, ami szinte már megszokott a blitzball sportjában. Az edzőm úgy véli, hogy olykor egy fiatal, kifáraszthatatlan játékos sokkal eredményesebbnek tud bizonyulni, mint egy izmos, de jóval lassabb. Ahogy teltek a hetek és a meccsek, egyre több pletyka terjengett a gyorsaságomról, a gólerősségemről, és beképzeltség ide, vagy oda, nem ok nélkül híresztelik. Hihetetlenül gyorsan úszok a víz alatt, ha ügyesen cikázok senki nem tud a nyomomba érni, és talán ez lehet a legjobb taktikánk arra, hogy ma este a Zanarkand Abes csapatának kezében csilloghasson a kupa. Pillantásom ezután két csinos lányra esett, akik kérően néztek rám kezükben egy blitzball labdával, így hát elindultam, hogy a mai nap két utolsó aláírását kiosszam.
- Sok sikert a meccsre! - vigyorgott rám a vörös hajú.
- Igyekszem a formámat hozni - mondtam széles mosollyal a számon.
Ránéztem az egyik épület órájára, este 20 órát mutatott, ideje volt kapni magam, és indulni az öltözőbe. A szülővárosom, Zanarkand lenyűgöző hely, egy új lakó, vagy egy turista számára, de minden jóhoz hozzá lehet szokni az évek során. Az egész a tengerre épült, és csupán egy hídról lehet megközelíteni, na meg persze repülővel, akinek ugye van pénze rá. A legtöbb épület tele volt plakáttal, de akadt olyan is, amelynek a faláról egy mesterséges vízesés ömlött az alattunk háborgó tengerbe. A mi városunk volt Spira legközkedveltebb városa, rengeteg turista járt erre, már csak azért is, mert a mi blitzball stadionunk a legtöbb férőhelyes az összes közül, és nincs olyan ember, aki ne szeretné ezt a sportot.
Mikor odaértem az öltözőhöz egy pillantást vetettem az általam már oly sokszor látott plakátra, amely az apámat, Jecht-et ábrázolta. Pár évvel ezelőtt még ő volt a legnépszerűbb blitzball játékos, saját lövési technikái voltak, amivel megőritette a közönséget, azonban karriere végefele alkoholistává vált, és egyik napról a másikra váratlanuk eltűnt. Szomorúnak tűnhet, de egyáltalán nem bánom, hogy megvált tőlünk... sose tekintett úgy rám, mint a fiára, és én soha nem támaszkodhattam rá, mikor szükségem volt rá. Teljesen elütöttem az ő külsejétől... míg ő magas, izmos, hosszú fekete hajú, barna szemű férfi volt, addig én szőke, alig izmos, kékszemű, és viszonylag alacsony kisfiú. Alig tudtam belépni az öltöző ajtaján annyi rajongó állta el, de nagy nehezen sikerült befurakodnom, miután harmadszorra tudattam velük, hogy el fogok késni (hol maradnak ilyenkor a biztonsági őrök?). A srácokkal gyorsan átbeszéltük a taktikát, és bementünk a pályára elfoglalni a saját helyünket. Magát a pályát egy gömb alakú légburok veszi körül, amit vízzel töltenek meg a szakemberek pontosan a meccs kezdete előtt. Ez a légburok szolgál arra, hogy a víz alatt is oxigénhez juthassanak a játékosok egészen a meccs végéig, emellett teljesen olyan érzést kelt, mintha nem lenne gravitáció, amikor mozgunk, viszont a labdára valami oknál fogva nem hat ez a gravitáció.
Teljes sötétségben ülök a gömb keleti részén, türelmetlenül várom, hogy a stadiont vakító fény borítsa el, és kezdődhessen életem egyik legizgalmasabb mérkőzése a Duggles ellen. Nem kell sokáig várnom, ahogy kigyulladnak a fények, egyből elkezd tombolni a közönség, rengetegen gyűltek össze és ha jól látom, egyetlen üres ülés sincs a nézőtéren. Büszkén állok a saját oszlopomon, csípőre tett kézzel, és várom, hogy elkészüljön a pálya. Mikor kész lett, bevetettem magam a burokba, elfoglaltam saját helyem, a bíró feldobta a labdát, és kezdődhetett a meccs aki kapja marja alapon. Csapattársam szemfülesebb volt, mint az ellenfél középpályása, és amint megkaparintotta a labdát egyből nekem passzolta. Rendkívül nagy feszültséget nyomott rám ez az első passz, mert ezek szerint mindenki úgy gondolja, hogy rajtam áll, vagy bukik ez a meccs, és ezt igen nehéz volt feldolgozni ennyi néző előtt... úrrá lett rajtam a lámpaláz. Az első Dugglesi játékos azonnal kikapta a kezemből a labdát első testcselemnél, ami valljuk be inkább ficánkolás volt, mint csel. 3 perccel később meg is kaptuk az első gólunkat, és a bajnokság során először vesztésre álltunk. Nagyon nehéz volt ezt feldolgozni, viszont a gól arra ösztönzött, hogy fölösleges stresszelnem, hisz nem csupán rajtam múlik a meccs eredménye, hanem a védelmünkön is, és gyakorlatilag az egész csapaton, ezért igenis lazán, és a megszokott módon kell játszanom, ahogy az eddigi meccseken, ha pedig nem nyerünk, akkor bebizonyosul, hogy közel sem vagyok olyan jó, mint amennyire azt a szurkolóim gondolták, és mint az terjesztették egész Spirában. Épp a következő támadásukat indították volna el a Duggles játékosai, mikor csatártársam hatalmas erővel blokkolta le az ellenfél támadóját, a labda pedig kirepült a vízgömb tetejéből. Rögtön kapcsoltam mivel rengeteget gyakoroltuk edzéseken ezt a figurát, és kész voltam bevetni apám híres rúgását. Kivetettem magam a vízgömbből fejjel lefelé, hogy rárúgjam a labdát a kapura, amikor nagy meglepetésemre lézercsíkok suhantak el a fejem mellett. Szó szerint sokkolt a jelenség, rögtön odakaptam az egyik oszlop felé, de nem sikerült megkapaszkodni, és visszazuhantam a pályába, ami épp megsemmisülni készült a stadionnal együtt. Vége a meccsnek.
Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el mióta leestem, azt hittem biztosan meghalok, ennek ellenére ott feküdtem a stadion szélén. Körülnéztem a városban és egy igen hátborzongató látvány fogadott... az emberek kétségbeesetten menekülnek, és nem volt nehéz megállapítani, Zanarkand igen közel áll a pusztuláshoz. Épp kezdtem elveszteni a reményt, és beletörődni, hogy mind itt halunk meg, mikor egy ismerős alakot pillantottam az egyik épület mellett. A szokáshoz illően kék napszemüvege és vörös köpenye volt rajta, ami nyakig eltakarta a testét, a bal karja pedig mint mindig, most is a ruhája alatt volt, mintha gipszben lenne. Csak úgy, mint apámnak neki is fekete haja volt, amely félig hátra volt nyalva, arca pedig a jól ismert komorságot tükrözte. Aki elsőre ránézett azt hitte volna, hogy egy öregemberrel van dolga, azonban aki ismerte, az tudta, hogy kitűnő harcos. Rögtön felcsillant a szemem mikor végigmértem, és futottam is hozzá, mert ha valaki, akkor ő tudja, hogy hogyan meneküljünk el innen.
- Auron! - kiáltottam futás közben - Mit csinálsz te itt?
- Rád vártam - mondta titokzatos hangnemben, amit családunk már megszokott tőle.
- Miért? - vontam fel a bal szemöldökömet.
Mielőtt válaszolt volna elindult Zanarkand egyik főútjának irányába, ahol az a rengeteg ember szaladgált össze-vissza. Mi mást tehettem volna, mint követtem, hisz mellette teljes biztonságban voltam. Ahogy futottam az egyik pillanatról a másikra teljes csönd borult Zanarkandre, és nem akartam elhinni, de az emberek olyan mozdulatlanná váltak, mintha kövé dermedtek volna. Előttem egy kreol bőrű, lila kapucnis kisgyerek állt, nem lehetett idősebb 10 évesnél, ő volt az egyetlen aki, és ami mozgott körülöttem. Mikor ránéztem a városi órára egyből megkaptam a választ, hogy mi történt... valaki megállította az időt. Ahogy megszólalt, szinte biztos voltam benne, hogy csak ő állíthatta meg.
- Kezdődik - mondta halkan a misztikus alak.
- Hm? - közelítettem hozzá néhány lépést.
- Ne sírj, ha eljön az idő
- Mi a ... - kezdtem bele kérdésembe, de mielőtt befejezhettem volna, újra helyre állt a rend.
Ha ezt az őrjöngést egyáltalán lehet rendnek nevezni. Ahogy megpillantottam Auront a távolban, menten futottam utána... a tekintetéből érezni lehetett a türelmetlenséget, pedig nem sok látszódott az arcából. Mikor odaértem mutatóujjával az ég felé bökött, ahol egy hatalmas vízgömb ékeskedett, benne egy nagy, mozgó valamivel.
- Sin a neve - mondta halkan.
- Sin?
- Igen, az emberi bűnből képződött szörnyeteg. Gyere menjünk, nincs sok időnk hátra - mondta Auron olyan nyugalommal, mintha minden teljesen rendben lenne.
Tele volt a fejem kérdésekkel, de tényleg nem volt az időpont alkalmas a csevegésre, úgy gondoltam mindent megbeszélünk, ha kijutottunk a pusztuló városból. Ahogy futni kezdtünk, egyből egy hatalmas csápos lény csapott ki az égen úszkáló vízgömbből, majd a polipszerű "miniszörny" körülbelül fél kilométerre előttünk az aszfaltba állt bele függőlegesen, de olyan szilárdan, mint ahogy a földbe a fák szoktak. Már magától a gondolattól kirázott a hideg, hogy hogy fogunk túl jutni rajta, de a helyzetet tovább tetézte, hogy több, mint száz kis szörny szállt le a csápos lény testéről. Másodpercek alatt megtelt az út ezekkel a kis jószágokkal, viszont nem tűntek túl kemény ellenfeleknek, mivel feleakkorák voltak mint én, egy fegyver azonban sokat segített volna.
- Hé! Használd ezt! - Auron, mintha a gondolatomba olvasott volna, egy bordó kardot húzott ki a köpenye mögül - Ajándék Jecht-től.
- Az apámtól? - lepődtem meg.
- Remélem tudsz bánni vele, és hasznát veszed.
Még soha nem fogtam kardot a kezemben, de gyakorlásra pont alkalmasak voltak ezek a lassú, madárszerű lények. Jobb kezembe vettem a kardot, és kezdődhetett a harc, megpróbáltunk utat törni a nagy szörny felé. Néhol a szürke madarak megcsíptek, de egyéb kárt nemigen tudtak okozni bennünk, ezért hamar elértünk a polipszerű monstrumhoz. Több, mint 10-szer nagyobb volt, mint mi, esélytelennek éreztem a csata ezen részét, de nem szabadott megadni magunkat, hátha a szerencse mellénk szegődik. A polip megállás nélkül csapkodott felénk a csápjaival, Auronnak viszont sikerült néhányat lekaszabolnia, míg én ügyetlenül legyintgettem a karddal feléjük. Elég volt egyszer elveszteni a jelenlétemet, a polip nyomban lesúlytott rám, és méterekre zuhantam a harc helyszínéről. Láttam, hogy nem sikerült eléggé lehagyni a szárnyas bestiákat, még nem adták fel a üldözésünket, ezért felpattantam, és feléjük iramodtam, mielőtt körbevehetnének minket. Sorra öltem őket, mindent kiadtam magamból, de percek múltán éreztem, hogy fogytán az erőm, és egyre csak lassulok. Épp azon voltam, hogy föladjam a harcot, és átadjam magam a madárseregnek beletörődve a halálba, mikor Auron a nevemet kiáltva jelezte, hogy mehetünk tovább. Lábaimban még szerencsére volt valamennyi energia, köszönhetően annak a rengeteg blitzball edzésnek, amin részt vettem. Amint beértem Auront a nagy hazafutásommal, iszonyatos földrengés rázta meg a talajt, és mint egy gyerek a csokit, úgy törte ketté az utat, ami alatt mi más lehetne, mint a tenger. Auron sokkal gyorsabban kapcsolt, mint én, rögtön átugrott az útnak az ép részére, míg én csak belekapaszkodni tudtam a szélébe. Mögöttem iszonyatos robajjal csapódott a több száz tonnás út a tengerbe, és mikor fölpillantottam rettenetes félelem fogott el. A Sin-nek nevezett lény fölöttünk lebegett, és épp kibontakozni készült a vízburokból Első látásra leginkább egy UFO csészealjra hasonlított, bőre nyálkás volt, és hullámosan mozgott. Amint kitátotta hatalmas száját (már ha az egyáltalán a szája volt), hatalmas szél keletkezett, és sorra szippantotta be a környező épületeket, a lakókat... borzalmas pusztítást végzett.
- Auron! Auron segíts! - üvöltöttem kétségbeesetten.
- Biztos vagy benne?
Csak képzelődöm, vagy tényleg a szörnyhöz beszél? Természetesen semmi választ nem kapott, de a kérdés után rögtön hozzám fordult, egy kézzel felemelt a pólómnál fogva a mellkasomnál, és azt mondta:
- Most kezdődik el életed igazi része - mondta, mire Sin minket is beszippantott a többi épülettel, és ártatlan lakóval együtt.
