Romantikus, fantasy regény
Menetelés
Életem legfélelmetesebb másodperceit ezen az éjszakán éltem át, még soha nem féltem ennyire semmitől, még soha nem volt ennyire halálközeli élményem, de tudtam, hogy ez lesz az utolsó esemény az életemben, a morgás egyre csendesebbé vált, és minden elsötétült.
*
Teljesen önkívületi állapotba kerültem, lövésem sincs mennyi idő telhetett el azóta, mióta elájultunk valami rejtélyes oknál fogva a csajokkal. A jobb oldalamon feküdtem, de egyik barátnőmet se láttam... kezdtem aggódni, hogy vajon hova tűnhettek, hisz Pandora az előbb még ott feküdt tőlem egy méterre. Tiszta homály volt minden, rettenetesen gyenge voltam, akartam volna mozdulni, de igencsak bódult állapotban voltam, a végtagjaimat is alig bírtam mozdítani, totálisan lebénultam...
A távolban dulakodás hangjaira figyeltem fel, a farkas még mindig morgott, nem túl sok idő telhetett el az ájulás óta. A szemem káprázott, különböző színű, halvány fények táncoltak előttem, körülbelül egy drogfüggő érezheti ezt, miután jól beszívott. Számos kérdés várt válaszra a fejemben, rengeteg olyan kérdés, ami megmagyarázhatatlannak bizonyult. Vajon azt a kék fényt is csak képzeltem, mint ezt a többi fényfoltot? Mi tarthatja vissza a fenevadat attól, hogy rám támadjon? Lehet, hogy már rég felfalta a két legjobb barátnőmet, és én leszek az utolsó áldozat? És akkor a különleges, valóságközeli álmokról ne is beszéljünk, bár azok ehhez a helyzethez képest kis semmiségnek bizonyultak.
Közel voltam a halálhoz, mégse féltem, annyira nem voltam magamnál, hogy képtelen voltam aggódni, beletörődtem a legrosszabba.
*
Egy újabb ájuláson estem át, teljesen elvesztettem az időérzékem, gőzöm sincs, hogy mennyi ideig voltam eszméletlen állapotban, de mikor magamhoz tértem végre újra tudtam mozgatni a kezeimet, és a lábaimat, és már a színfoltok se köröztek előttem. Egy hatalmas szikla gördült le a szívemről, mikor láttam, hogy egy karcolás sincs rajtam, és ép bőrrel megúsztam az egészet, ez a megkönnyebbülés azonban csak másodpercekig tartott. Leesett, hogy mind a két barátnőm eltűnt és gondolnom kellett arra a lehetőségre is, hogy a farkas még itt van a közelben, vagy netán többen vannak, szóval cseppet sem volt kecsegtető a helyzet. Elővettem a telefonomat a farmerzsebemből, és megkönnyebbülve láttam, hogy közel se jár ahhoz, hogy lemerüljön, még szerencse, hogy reggel feltöltöttem. Ez volt az egyetlen eszköz, amivel fényt tudtam varázsolni a koromsötét és veszéllyelteli erdőbe, bár lehet jobb lett volna nem felhívni magamra a figyelmet, így gyakorlatilag teljesen kiszolgáltattam magam az erdő vadászainak. Egyből tárcsáztam apu számát, annyira össze voltam zavarodva, hogy ahelyett hogy a mobil telefonkönyvéből választottam volna ki, hogy kit hívok, ahelyett elkezdtem beírni a telefonszámot.
- A hívott szám nem elérhető, kérjük ismételje meg hívását később - mondta egy női hang a telefonba.
Sejtettem, a szüleim mindig kikapcsolják éjszakára a telefont, de azért megpróbáltam anyut is lesz, ami lesz alapon.
- Kérlek vedd fel! - suttogtam rimánkodva.
A földhöz vágtam a telefont, mikor ismét az előző női hang szólalt meg benne. Reszkettem, de természetesen nem a hidegtől, már lassan-lassan sokkolt állapotba kerültem... otthon akartam lenni, de nem hagyhattam magamra a két legjobb barátnőmet, különben egész életemet a lelkiismeret furdalás kísérte volna végig, ezért sóhajtottam egyet, megpróbáltam lehiggadni, és végiggondolni, hogy mit is tehetnék. Az első logikus dolog, amit tehettem, hogy megpróbáltam felhívni Pandorát, Sandy-t fölösleges lett volna, hisz tisztán emlékeztem rá, hogy lemerült a telefonja. Pandora telefonja kicsöngött, és talán még nagyobb szikla gördült le a szívemről, mint ébredés után, mikor megszólalt a telefonban.
- Szia Rachel, merre vagy? - kérdezte aggodalmasan.
- Húú... szia Pan... jól vagy? - hangomon könnyen érezhető volt a megkönnyebbülés.
- Persze, nekem kutyabajom, csak pár karcolás, viszont Sandy... a bal karján elég csúnya seb van, folyamatosan vérzik, egyáltalán hogy a francba kerültél el tőlünk, alva jártál, vagy mi a fene!? - hadarta pánikolva.
Miután befejezte a mondatot jobban körülnéztem, és tényleg valami nem stimmelt, nem ezen a helyen találkoztunk a farkassal, hogy kerülhettem ide, mikor végig ájultan feküdtem és mozogni se bírtam?
- Haló Rachel, hallasz engem?
- Igen persze ne haragudj, csak én magam is elgondolkoztam egy pillanatra, hogy hogyan kerültem ide - vakartam a fejem.
- Szerinted mi legyen?
- A legegyszerűbb az lenne, ha valamelyikőnk kiabálna valamit, szerintem nem lehetünk olyan messze egymástól.
- Melyikőnk kezdje? Ez kész öngyilkosság lenne, mi van, ha több farkas van erre?
- Ez az egyetlen esély, máshogy nem találunk egymásra az biztos, valami elképesztő csoda kéne hozzá.
- Az lenne a csoda, ha innen hazajutnánk - sóhajtotta Pan.
- Ne félj sikerülni fog, ha a farkasnak nem jött össze a mai vacsora, márpedig igen könnyen összejöhetett volna, akkor valami azt akarja, hogy ne essen bajunk - biztattam optimista énemmel.
- Legyen neked igazad... és Rachel ne haragudj emiatt az egész miatt... az én hibám ez az egész... én meg a hülye ötleteim - szipogott.
- Nem haragszom, kalandban és izgalomban nincs hiány az biztos, ha ennek az egésznek vége hónapok után már csak nevetni fogunk rajta, ígérem - biztattam tovább, mert lehetett érezni, mennyire lelkiismeret furdalása van.
- Mivel én vagyok bűnös, ezért vállalom az első kiáltást, történjen bármi - mondta.
- Ne félj Pan menni fog, és légy optimista, biztasd Sandy-t, mert hármunk közül neki van rá szüksége leginkább! Tudom, milyen félős szegény...
- Rendben Rachel, sok sikert mindhármunknak!
- Úgy legyen.
Miután letette a telefont máris halottam, hogy Pandora a nevemet kiáltja. Nem volt annyira messze, elég jól lehetett hallani a kiáltást, könnyen betudtam tájolni, hogy milyen irányba kell mennem. Rajtam volt a sor, mivel nekik is tudniuk kellett, hogy nem vagyunk messze egymástól, megtettem amit kellett olyan hangosan, amennyire kellett. Elkezdtem futni abba az irányba, ahonnan előbb a hangot hallottam, a telefonommal világítottam meg utamat. A lombos fák sorban haladtak el mellettem, és én csak futottam-futottam, ahogy bírtam.
Pár perc elteltével egy magas, barna hajú lányt, és egy valamivel alacsonyabb, szőkét pillantottam meg kibontakozni a sötétségből, Pandorát és Sandy-t. Pan azon nyomban magához szorított, és éreztem, hogy könnyek hullanak a szeméből. Miután elengedett rápillantottam Sandy-re, tényleg elég nagy volt a seb a karján, ezért nem is akartam megölelni, mert csak fájdalmat okoztam volna neki.
- Megvagy Sandy? - suttogtam aggódva.
- Persze, amint látod kutyabajom, csak a karomon ékeskedik ez a fránya seb, és nagyon fáj.
- Még hosszú út áll előttünk, ugye kibírod?
- Igen Rachel... csak menjünk... nem bírom ezt a helyet.
- Szerintetek merre induljunk? - kérdeztem.
- Arra - mutatott Pan a hátam mögé - szinte száz százalékig biztos vagyok benne, hogy onnan jöttünk, végig figyeltem az utat, nehogy véletlen eltévedjünk.
- Rendben, akkor induljunk, mielőtt a szüleim felkelnek, és gyanút fognak, hogy hol vagyunk.
3:45 volt körülbelül az idő, folytatódott életem leghosszabb túrája. Borzalmasan fáradt voltam, és ezzel nem voltam egyedül, de ébernek kellett maradnunk, és a lehető leghalkabban kellett menetelnünk... nem bízhattuk a véletlenre, nehogy egy újabb farkasnak kínáljuk fel magunkat főételnek.
Igaza volt Pandorának, majd 10 percnyi séta után magunk előtt láthattuk Brecon főútját. Még csak kétszer voltam ezen a főúton, mégis egyszerű volt az út hazafele, mivel nem túl nagy ez a falu. Teljes csöndben vonultunk végig Brecon falvának kirakatai mellett, néha megkérdeztük Sandy-t hogy jól van-e, de időközben szerencsére megalvadt a vér a sebén... néhány hetet biztos igénybe vesz mire teljesen begyógyul. Az ég kezdett egyre világosabb lenni, a csillagok és a hold lassan eltűntek az égről, kénytelenek voltak behódolni a pirkadatnak, mikor a nap átveszi az uralmat a sötétség felett. Egy ember se volt a főúton, egy autó se haladt el mellettünk, a normális emberek, akiknek van egy csöpp eszük ilyenkor még az ágyukban alszanak, és nem pedig farkasokkal kergetőznek, vagy az erdőben kószálnak, kész őrület, hogy ilyen hülyeségbe mentem bele...
Persze nem akartam leszúrni Pan-t, valahol a szívem mélyén haragudtam rá, igazából nem is kicsit, de minek bántanám szegényt, mikor ő csak feldobni akarta a napunkat, nem pedig ártani nekünk. Lehet ezért alkottunk mi ilyen jó csapatot, mert kiegészítettük egymást, Pandora, aki makacs, és állandóan keresi a bajt, Sandy akinek soha be nem áll a szája, és én, aki pedig könnyen meggyőzhető. Nekünk Pandorával számtalan eltérő tulajdonságaink voltak, mégis nagyon jó barátnők voltunk, és ez a másik csajra is vonatkozik, Sandy-re.
Ezen a napon jöttem rá, hogy mi azért voltunk ilyen jó csapat, mert kiegészítettük egymást... bennünk három különböző egyéniség rejlik, és nem csak a saját, hanem a másik kettő hibáiból is könnyen tanulhattunk. Egy barátság nem azon múlik, hogy mennyire hasonlók a két fél tulajdonságai, hanem hogy mennyire közös az érdeklődési köreik, és hogy mennyire vagytok képesek tanulni a másik fél hibáiból. Pandora ékes jelét adta eme napon arra, hogy ő képes változni... képes volt félredobni a makacsságát bűntudata miatt, és az életét kockáztatta azért, hogy kijussunk az erdőből. Sandy szintén erősödött az évek alatt, eltűnt belőle az a félős kislány, akit egykor ismertem, ha kicsit félt is, de pánik nélkül menetelte végig ezt az utat. És én, az örök pesszimista, aki három nappal ezelőtt még úgy gondolta, hogy a Breconi napok unalmasak lesznek, ahhoz képest meglepően optimistán kezeltem a helyzetet, és könnyedén biztattam társaimat, hogy ők se pánikoljanak fölöslegesen, mert attól semmi nem lesz jobb... egy ilyen csapatban gyorsan változik az ember, és az idő múlásával párhuzamosan a rossz tulajdonságok, és a rossz szokások helyére jók kerülnek... imádom ezt a két libát.
Szólj hozzá!
Kommentek
Pepo. :)) (2011-07-19 23:14:03)
Ezvalami nagyonjóóó *-*
Grat hozzá. :))
[bár az egész könyv nagyon jóóó <333]
